indy.media.hu független média központ

A kapitalizmus erkölcse

Ajánlom szeretettel JR-nek, a „kapitalizmus védőszentjé”-nek

1,

Különös gondolatokkal lehet találkozni mostanában a világhálón a kapitalizmussal kapcsolatban. A kapitalizmus állítólag „biztosítja a szabadságot”. A kapitalizmus állítólag „erkölccsel rendelkezik”. A kapitalizmus állítólag a „keresztény értékeket képviseli”. Sőt, a kapitalizmus az a gazdasági rendszer, amit „az erkölcs, a szabadságvágy és a kereszténység hozott létre”. A hazai internetes publicisztikában számtalan ilyen eszmefuttatást (szófosást) lehet olvasni:

„Képzeljünk magunk elé egy papot, aki a kapitalizmus visszásságait ostorozza! Ugye nem nehéz? Most képzeljünk el egy másikat, aki szenvedélyesen érvel a magántulajdon és a vállalkozás szabadsága, egyszóval a szabad piac mellett! Nos, õ Robert A. Sirico atya, a michigani Grand Rapidsben székelő Acton Intézet elnöke. Az 1990-ben alapított intézet egy olyan szabad és erényes társadalom kialakulását kívánja elősegíteni, amely az egyéni szabadságon és a vallási elvek követésén alapul. A 19. századi angol katolicizmus legendás alakját, a történész Lord Actont követve azt hirdeti, hogy a politikai és a gazdasági szabadság összeegyeztethető a keresztény hittel, sőt a szabad társadalom legmegbízhatóbb alapja éppen az a meggyőződés, hogy az Isten képére teremtett ember képes valóban szabadon érdemi döntéseket hozni a saját életét illetően.”(Mike Károly: Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg! Az Acton Intézet és a Journal of Markets and Morality)

„Vannak, akik azt mondják, hogy a nagy bevásárlóközpontok a mai világ legveszélyesebb területei. Nem értek egyet velük. Szerintem a bevásárlóközpont olyan, mint amikor valami nagyon ízletes, nagyon kívánatos ételt kínálunk föl, és ilyenkor többféle lehetőség van. Egy ilyen nagyon vonzó kínálatra más élőlények reakciója az, hogy rávetik magukat. Ez teszi lehetővé, hogy csapdákat készítsünk számukra. De ez teszi lehetővé azt is, hogy házi kedvenceinkből kihozzuk a legjobb tulajdonságaikat. A tanpálya vagy az idomítás is ezen az alapon működik. Az ember ennél lényegesen több. Az ember számára az lehet csapda, ami őt vonzza, vagy az, amire szüksége van. De ez tőlünk függ. Ha valaki egész nap itt tölti az idejét, nem dolgozik, nem gondoskodik a családjáról, nem ér rá egyéb foglalatosságra, lehet, hogy az ő számára csapda. A másik ember számára tanpálya, mert megtanul választani, mert fejlődik az esztétikai érzéke, mert rájön arra, hogy az időnk véges, egy programot kell csinálni, akkor is, ha az ember bevásárolni megy. Gondol a szeretteire, vagy például egy műszaki boltban megfigyeli, hogyan fejlődik a technika, és mondhatnám azt, hogy ily módon lassan a világról alkotott képe is alakul.”(Mit keres az Egyház a plázában? – Riport Erdős Péterrel)

Kapitalizmus és kereszténység? Miként lehet ezt a kettőt összeegyeztetni? A legnagyobb kapitalisták, akik igen sok bérrabszolgával dolgoztatnak, úgy állnak a kamera elé, vagy úgy mennek az interjúra, mint megrögzött hívők. Kizsákmányolom embertársaimat, de könyörgök Istenhez megbocsátásért? A kapitalista meg van arról győződve, hogy ő nem kizsákmányol, hanem „kenyeret ad” az alkalmazottjának, vagyis bérrabszolgájának. Képmutató viselkedés. És vajon képmutatónak nevezhető-e az a keresztény felekezet, aki kéri-koldulja a pénzt, és aki keményen hajtja be az egyházadót?

Jöjjön még egy kis ínyencség a konzervatorium.blog.hu-ról:

„A mostani válság nem „a kapitalizmus válsága”, ezt persze minden válságnál sokan felhozzák. A kapitalizmus válsága akkor jön el, ha az „emberek” megszűnnek hinni személyes szabadságuk fontosságukban. Abban, hogy a pénzüket, erejüket saját maguk tudják a legjobb hatékonysággal elkölteni, felhasználni. Ezt az sem cáfolja, ha valahol egy antikapitalista diktatúra kerül hatalomra, mert mindaddig, amíg az emberek hisznek az előbbiben, addig a diktatúrában is rosszul érzik magukat. A kapitalizmus ennek a hitnek, elvnek a gazdaságban való alkalmazása. A fogyasztói autonómia.”(jvizkeleti)

A kapitalizmus összekapcsolása az erkölcsi és a vallási értékekkel nem újkeletű jelenség: a magyar neoliberálisok és neokonzervatívok valójában szolgaian utánozzák a módszerben a külföldöt, elsősorban az amerikai neokonzervatívokat. A módszer célja, hogy elfogadtassa és népszerűsítse a kapitalizmust. Itt különösen ki kell emelni Robert W. Tracinskit, akitől a Hayek Társaság sokat tanult ezen a téren.

„A kapitalizmus az egyetlen morális társadalmi rendszer, mert ez az egyetlen olyan rendszer, amely tiszteletben tartja a termelők szabad gondolkodását és az egyének jogát ahhoz, hogy saját céljaikat kövessék és saját boldogságukra törekedjenek… Senki nem értette még meg, hogy a kapitalizmus nemcsak hasznos, hanem erkölcsös is. A kapitalizmus az egyetlen olyan rendszer, amely teljes mértékben engedi és bátorítja az emberi élethez szükséges erények gyakorlását. Ez az egyetlen rendszer, amely megőrzi a független elme szabadságát és elismeri az egyén sérthetetlenségét… Csak a kapitalizmus tagadja meg ezt a gonoszt teljes mivoltában. Csak a kapitalizmus hű teljes mértékben az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat erkölcsi eszményképéhez: az egyén „élethez, szabadsághoz és boldoguláshoz” való jogához. Csak a kapitalizmus védi meg az egyéni gondolat szabadságát és a saját életéhez való jogot. Ha egyszer újra komolyan vesszük ezeket eszményeket, akkor képesek leszünk a kapitalizmusra nem mint „szükséges rosszra”, hanem mint erkölcsi eszményre tekinteni…” (Robert W. Tracinski: A kapitalizmus erkölcsi alapjai)

Mikor a Hayek Társaság lefordította Robert W. Tracinski A kapitalizmus erkölcsi alapjai c. írását, tucatnyi kapitalizmus-szimpatizáns idézte annak bizonyításául, hogy a kapitalizmus erkölcsi alapokkal rendelkezik. Valójában Robert W. Tracinski a minta, és az összes ilyen szöveg, amit a magyar bértollnokok összeirkálnak, ennek a mondanivalónak a propagálása. De vajon mennyi igaz az eszmefuttatás(ok)ból? A részletes elemzést a gyökereknél kell elkezdeni, avagy annál a szociológusnál, akihez képest még Tracinski is tanítvány. Ez a szociológus Max Weber.

2,

Max Weber az antipozitivistákhoz tartozott, sőt valójában az ő munkássága indította el azt az antipozitivista forradalmat, amely sikeresen elszakította egymástól a társadalom- és természettudományokat. A társadalomtudományokat racionális alapokra kívánta fektetni. A meggyőződése vezette a német közgazdászokból és a történeti iskola tagjaiból álló Társadalompolitikai Egyletbe. Az Egylet a kor társadalmi problémáit a közgazdaságtan segítségével kívánta megoldani; a tagok tanulmányozták a társadalmi konfliktusokat és statisztikákat készítettek. Webernek a lengyel kérdés jutott; a Németország keleti tartományaiba bevándorló külföldi parasztok munkaerejét kellett elemeznie.

1918-ban tanácsadóként a Német Fegyverszüneti Bizottságot segítette a Versailles-i Békeszerződés megkötésében; nagy szerepet játszott a Weimari Alkotmány megírásában. Egy esetleges német kommunista forradalmat megelőzendő beiktatta a 48. cikkelyt a Weimari Alkotmányba; ezt használta fel a későbbiekben Adolf Hitler a hadi jog bevezetésére. A politikával való foglalkozással kénytelen volt felhagyni, mivel az 1918 és 1920 közötti jobboldali fellángolás őt sem hagyta érintetlenül. A Müncheni Egyetemen tanítva nyíltan hangoztatta baloldali nézeteit, amit jobboldali kollégái és diákjai nem tudtak neki elnézni. Egy jobboldali diák-csoport még a lakása előtt is tüntetett.

Weber megkülönböztette egymástól a hatalmat és az uralmat. A hatalom alapja a fizikai erőszak általi kényszerítés és fenyegetés, az uralom alapja a társadalom tagjainak az a meggyőződése, hogy a kormányzat legitim. A legitimitás lehet transzcendentális, tradicionális, karizmatikus és racionális. A tradicionális legitimitás a király, a karizmatikus legitimitás a népvezérek uralmát jelenti. A transzcendentális legitimitás során a hatalmat vallási érvekkel bizonyítják, a racionális legitimitás választásokon alapszik és a jogszabályokat követi. Weber megfelelőnek a racionális legitimitást gondolta, bár nem tagadta le annak árnyoldalait. Az államot olyan szervként határozta meg, ami a fizikai erőszak alkalmazásának monopóliumával rendelkezik. Vallásszociológiai kutatásokat folytatva arra a következtetésekre jutott, hogy a keleti és nyugati világ eltérő fejlődésének oka a vallás. Arra volt kíváncsi, hogy a vallások hogyan hatottak a társadalomra, a politikára és a gazdaságra, s arra az eredményre jutott, hogy a modern gazdaság kialakulásában jelentős szerepet töltöttek be a társadalmak vallási nézetei.

A vallásszociológiai kutatásoknak első kézzel fogható eredménye A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme c. mű. Folytatódott olyan elemzésekkel, mint Kína vallása: Konfucianizmus és taoizmus, India vallása: a hinduizmus és buddhizmus szociológiája, és Az ókori zsidóság. Vallásszociológiai kutatásainak nagyrésze a Világvallások gazdasági etikája c. kötetben jelent meg. Tanulmányait 1920-ban bekövetkezett halála miatt nem fejezhette be. A jövőre vonatkozó terveiről csupán annyit tudni, hogy a zsidó zsoltárokról, a Talmudról, a korai kereszténységről és az iszlámról készült tanulmányokat írni. A vizsgálat során szerette volna megtudni, a vallási eszmék miként hatnak a társadalmi folyamatokra, s milyen kapcsolatba kerülnek a társadalmi rétegződésekkel, emellett fel kívánta térképezni a nyugati civilizáció jellegzetességeit. Miközben Kelet és Nyugat eltérő fejlődésének okait vizsgálta, erősen bírálta azon szociáldarwinista tudóstársait, akik a „fejlett” Nyugatot szembeállították a „fejletlen” Kelettel. A nyugati civilizációt nem emelte domináns pozícióba, csupán a meghatározó jegyeket magyarázta. Az egyik ilyen meghatározó jegy a kálvinista eszme, mely hatással bírt a társadalmi intézményekre, az európai és amerikai gazdasági fejlődésre. További meghatározó jegyek a racionalizmus, a matematikával egyesített megfigyelés, a jogtudomány, a tudományos munkaszervezés, a kormányzati adminisztráció és a gazdasági vállalkozások. A modern nyugati civilizációt jelentősen formálta még a szekuralizáció, a világnak a varázslat alóli feloldása.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a kapitalizmust Max Weber legjelentősebb vallásszociológia műve, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme próbálta először etikai szempontok alapján legitimálni. A mű azt állította, hogy a kapitalizmus kialakulásában jelentős szerepet töltött be a kálvinista erkölcs. Szembeállította egymással a protestantizmusnak és a katolicizmusnak a kamatszedéssel kapcsolatos nézeteit, s bár a hipotézise középpontjába a kálvinizmust állította, tanulmányozta Baxter és Luther nézeteit, a pietista és anabaptista világszemléletet. Az általános nézet az, hogy a vallás alapjaiban elutasítja a gazdasági vállalkozást, mint világi ügyet – a protestantizmusra ez nem érvényes. A racionális törekvések a gazdasági haszonra irányulnak, a gazdasági haszonszerzést támogató eszmék összessége a kapitalizmus szelleme. Weber a kapitalizmus szellemének gyökerét a reformációban kereste; őt megelőzően Montesquieu is rámutatott a protestantizmus és a kereskedelem közötti kapcsolatokra. A protestantizmus úgy támogatja a világi tevékenységeket, hogy azoknak erkölcsi jelentést ad. A protestáns etika a protestáns eszme belső logikájából következő melléktermék. A protestáns eszme kitermelte a maga életviteli tanácsait, melyek támogatták azt a tervezést és önmegtagadást, ami a gazdasági haszonra irányult. A protestáns etika szerint a munkás az elkészített mű, a megteremtett termék által dicséri az Urat. Elhívatásnak neveztetik minden olyan világi tevékenység, ami szolgálja a közösséget. A közösséget szolgáló világi tevékenységet az Úr megáldja, ezáltal üdvös, üdvözítő, sőt szent. Az élet minden olyan munkaterülete szent, amit az Úrnak ajánlva űznek, és az isteni célkitűzés szándéka alá állítják, ami nem más, mint az élet gyarapítása.

A kálvini dogmák szerint minden embernek az örök halál jutott osztályrészül. Az, hogy ki számít kiválasztottnak, a halál után dől el. A világ rendeltetése, hogy az Úr dicsőségét hirdesse, az ember pedig arra rendeltetett, hogy részt vegyen az Úr evilági dicsőségének gyarapításában. Az embernek kötelessége magát kiválasztottnak tartania, mert ha a kétely megtelepszik a szívében, az Úrba vetett hit megrendül. A fáradhatatlan munka elűzi a kételyt, és az Úr dicsőségére szolgál. A katolicizmus ezzel szemben közönyt mutat a világi javakkal szemben, és figyelmét a túlvilág felé fordítja. A katolikus dogmában a vallási jámborság és a világtól való idegenség asszociatív kapcsolatban állnak egymással. Mondhatni, a protestantizmus a mindennapok vallása. A katolikusoknál a bűnt a megbánás és a gyónás követi, míg a protestánsok kegyelmi állapotban leleddzenek és életük racionális keretben zajlik. A protestáns hiszi azt, hogy a rendszeres munka védelmet nyújt a kísértéssel szemben, és a szűkre szabott idő pazarlását bűnnek tekinti.

Weber szembeszállt azzal a nézettel, hogy a kollektív gondolkodási sémák, melyek tökéletesen megfeleltek a kapitalizmusnak, a gazdasági fejlődés következménye. Ha netán mégis helytálló lenne ez a nézet, akkor a kapitalizmus szelleme nem volna más, mint a kialakuló kapitalizmus egyénre vonatkozó tapasztalatait összefoglaló káté, az üzleti bölcsességek gyűjteménye. A marxi társadalomelmélet szerint előbb az alap születik meg, s az alapból következik a felépítmény; eszerint a kapitalizmus életre hívja az ideológiát és a vallást, amik legitimálják a gazdasági rendszert. A marxisták meggyőződésesen vallották, hogy a lét határozza meg a tudatot. A marxisták elgondolását nevezte Weber naiv történelmi materializmusnak. Állítása szerint a 17. századi New Englandben előbb létezett a kapitalizmus szelleme, mint a kapitalizmus, Firenzében viszont kapitalista típusú gazdaság létezett a kapitalizmus szelleme nélkül. A darabbér példájával kívánta bizonyítani, hogy a tőkés gazdaságnak először meg kellett küzdenie a tradicionalizmussal. A modern gazdaságban a munkaadó a darabbér típusú bérezési rendszerrel kívánta nagyobb teljesítményre ösztönözni a munkást. A tradicionalista társadalomban a szükséglettek kötöttek voltak, így a munkás mihelyt elérte a társadalmilag megengedett színvonalat, megszűnt a motiváció, hogy tovább folytassa a munkát. Weber megállapította, hogy magas bérekkel a munkást nem lehet rávenni, hogy hívatásának tekintse a munkát. A kapitalizmus szelleme csak úgy teremtheti meg az új gazdasági rendet, ha kiszorítja a tradicionalizmust, megszűnteti a feudalizmust. A kapitalizmus szelleme a feltétel, ami a kapitalizmus kialakulásához szükséges.

A kapitalizmus szelleme egyaránt tekinthető üzleti bölcsességek gyűjteményének és etikusan színezett életszabálynak. A mai kapitalizmusnak már nincs szüksége vallásos hatalmak támogatására, hogy a vagyonszerzést a társadalom tagjai hivatásként értelmezzék, de a megalakulásában jelentős szerepet játszott a protestantizmus. A protestáns etika felszabadította a vagyonszerzést a tradicionalizmus szabta korlátoktól: úgy zúzta szét a korlátokat, hogy legalizálta és isteni akarattal ruházta fel a nyereségvágyat. A nyugati kapitalizmus felszabadította a szerzési ösztönt, korlátozta a fogyasztást és optimális feltételeket teremtett a tőkeképződésnek.

Max Weber kapitalizmus-elméletét sokan kritika alá vették, a legjelentősebbet James S. Coleman gyakorolta. Coleman szerint a társadalomtudománynak nem az egyéni viselkedéseket, hanem a társadalmi jelenségeket kell vizsgálnia; nem a rendszert felépítő egységeket, hanem magát a rendszert kell magyaráznia. Két magyarázat-típusról beszélt: az első a rendszer felületén vizsgálódik, a rendszerek között von összefüggéseket a statisztika segítségével; a második a rendszer alatt vizsgálódik, a társadalmi intézményekkel és a társadalmat alkotó egyénekkel foglalkozik. A második magyarázat-típus az, amit a társadalomtudományok bevonnak a magyarázó tényezők közé.

Max Weber makroszociológiai elméletét, tipikus rendszer-szintű magyarázatát Coleman a következőképp foglalta össze: A protestáns társadalmakat jellemző vallásos etika hozzájárult a kapitalista gazdasági rendszer kiépüléséhez. Weber összehasonlította a különböző régiókat, és vizsgálata során arra az eredményre jutott, hogy a protestáns területek többségén alakult ki először a kapitalizmus. A gazdasági rendszereket időbeli vizsgálat alá vette, amiből arra a megállapításra jutott, hogy a protestantizmus kialakulását rövid idővel követte a kapitalizmus kialakulása. Megvizsgálta a kálvinista doktrínát és a kapitalizmus szellemét, s mivel mindkettőben megtalálta azokat az elemeket, amik szembeszegültek a tradicionalizmussal, levonta a következtetést, hogy a kálvinista doktrína megteremtette a kapitalizmus kialakulásához szükséges értékrendszert. A kálvinista doktrína bizonyos értékeket közvetít a hívőknek, akik eme bizonyos értékek mentén bizonyos gazdasági mentalitás felé orientálódnak. A bizonyos gazdasági mentalitás elősegíti a kapitalista gazdasági rendszer kialakítását.

Weber kapitalizmus-elmélete makroszinten indul és makroszinten végződik, de a kettő között lemegy mikroszintre. Coleman szerint az elemzés gyenge pontja az, hogy hiányzik a mikro-makro hatás kifejtésének hiánya. Nem tudni, hol az a pont, ahol az egyén válik a független változóvá és a társadalmi szintű egység, maga a kapitalista gazdasági rendszer a függő változóvá. Miként halmozódik fel az egyének viselkedésében bekövetkező változás, hogy bekövetkezzen a társadalmi szintű változás? A jövőbeli munkások vagy a jövőbeli vállalkozók, esetleg mindkettőjük viselkedése okozza a változást?
Max Weber nem ad választ.

3,

Robert W. Tracinski a szociális államot a „Gonosszal” azonosítja, mert az embert feláldozza a közösségért. A kapitalizmusnak ebben a dualista rendszerben a „Jó” szerepe jut – annak ellenére, hogy a tőkés rendszerben egyesek hátrányából mások hasznot húznak. Tracinski szerint a kapitalizmus azért ideális, mert „kölcsönös beleegyezésen és a kölcsönös előnyökön” nyugszik. Az 1900-as években, mikor még nem lehetett beszélni állami szabályozásról, szakszervezetekről és munkaügyi törvényekről, a „kölcsönös beleegyezés és a kölcsönös előny” úgy nézett ki, hogy a munkavállaló dolgozott a munkaadónak napi 12 órát, a munkaadó pedig lehetővé tette a munkavállalónak, hogy ne dögöljön éhen – mindketten „jól jártak”! A Harmadik Világban még mindig így működik, de Európában van némi változás; például van szakszervezet, ami képviseli a munkások érdekeit – már amelyik ezt teszi! A munkás jogilag maga választja a munkahelyét, a környezetét viszont a tőkés alakítja. A munkás és a tőkés helyzete élesen különbözik egymástól. A munkás eladja a munkaerejét, a tőkés pedig ezt a munkaerőt kifizeti. Az aszimmetria az, hogy a munkás a munkavégzés közben rongálja az egészségét, veszélynek teszi ki a szervezetét, és ha megbetegszik, könnyen elveszítheti az állását. A tőkés ellenben korlátlanul rendelkezik a termelési tényezőkkel, ezért nem fenyegeti az éhhalál veszélye, és ha kockázatot is vállal, jóval kevesebbet. A kapitalista érvelés szerint, ha államilag emeljük a bért, akkor a tőkés rengeteg embert elbocsát a munkahelyről. Az említett jelenséget nem bizonyították empirikus adatokkal, ellenben E. O. Wright bebizonyította az önellátásra berendezkedett vidékek példájával, hogy a rendszerből való kilépés hozhat nyereséget a kilépő felek számára.

Tracinski szerint a szabadversenyes kapitalizmusban mindenki szabadon dönt, hova megy dolgozni, az állam viszont kegyetlen zsarnokként dönt arról, hogy az egyén mit dolgozzon. Természetesen, az egyén saját akaratából dönt, hogy elmegy-e az autómosóba 7.00-tól 19.00-ig dolgozni, vagy elmegy-e a főiskolára jogot tanulni. Megszámolja, mennyi van a pénztárcájában, és ha nem rendelkezik elegendő pénzzel, hogy fizesse a főiskolát, máris kedve szottyan rá, hogy az egész napját végigdolgozza éhbérért az autómosóban. Viszont ha az állam támogatja a felsőoktatásban való tanulást, az egyén az anyagi helyzetétől függetlenül mehet az egyetemre. Tracinski szerint az állam azért is rossz, mivel akadályozza a vállalkozók gondolati szabadságát. Az állam valójában nem nyúl bele a vállalkozók fejébe, hanem azt a környezetet befolyásolja, ahol a vállalkozók gondolkoznak és terveznek.

A neoliberálisok és neokonzervatívok mindent megtesznek, hogy befeketítsék a szociális államot. Talán azon kellene elgondolkodni, hogy miért is hívták életre a jóléti államot, és miért is kívántak bizonyos összeget szétosztani. Talán azt a kérdést kellene feltenni, milyen hatással lenne a társadalomra, ha a jóléti állam funkciói megszűnnének. A helyzet az, hogy a szabadversenyes kapitalizmusban igenis szükség van bizonyos szocialista politikára. Amíg a kapitalizmus „elszánt harcosai” olyan hibás és merev sablonokban gondolkodnak, miszerint „az állam az egyik embertől elvesz, a másiknak ad, azaz lop és rabol”, addig nem fog a társadalmi kérdésekről való gondolkodásmódjuk és vitakultúrájuk fejlődni. A Tóta W. Árpád, Seres László, Békés Márton, Gabrilo (Princzip)-féle szektás kommunikációt és elmélkedést látva erre sajnos nincs sok esély (csakhogy Magyarország vezető bloger-jeit említsem). Az esélyegyenlőség nem egyenlő a segélyezési politikával, de van köztük átfedés. Igazi esélyegyenlőségről addig nem fogunk beszélni, amíg a jól kereső szülők gyermeke mehet, a kevésbé jól kereső szülők gyermeke nem mehet egyetemre; amíg egy állásinterjún a hajlékkal rendelkező jelentkező előnyben részesülhet a hajléktalan jelentkezővel szemben. Az állam kénytelen támogatni a felsőoktatást, ami sajnos csupán a „rablás” címszóval illetett adókkal lehetséges. Az állam állapítja meg, mennyi diplomásra van szüksége a piacnak, majd ehhez igazítja a keretszámokat. Az állam dönti el, mire van szükség, és nem a piac; akik pedig ezt támogatják, elutasítják a piaci elveket. Ha az esélyegyenlőséget komolyan gondolná a kormány, akkor kötelessége lenne minden hajléktalannak lakást, állást és ruhát biztosítani. Óh, elhiszem, hogy ez „lehetetlenség”, de ez a „lehetetlenség” eleve következik az esélyegyenlőség logikájából! És ha „lehetetlenség” mindenki számára esélyegyenlőséget biztosítani, akkor miért beszél erről folyton a kormány? Azért, mert a kormány által támogatott esélyegyenlőség valójában nem szocialista, hanem liberális és kapitalistabarát elgondolású. A szocialista esélyegyenlőség arról szól, hogy mindenkinek jár a jólét meghatározott szintje; a (neo)liberális esélyegyenlőség kizárólag az állásszerzésre biztosít egyenlő esélyeket.

Tracinski azt állítja, hogy a kapitalizmus biztosítja a szabadságot. A szabadság teljesen átértékelődik a tőkés rendszerben. A szabadsághoz hozzátartozik a kényszerektől való mentesség is, bár ezt cáfolja, hogy mindig vannak korlátok, hogy az egyik ember szabadsága ne veszélyeztesse a másik ember szabadságát. A szabadságot szokták azonosítani a kényszerek hiányával, csakhogy mivel az ember a jogok mellett kötelességekkel is rendelkezik, bizonyos számú kényszer megmarad. A modern politikai gondolkodás a szabadsághoz köti a szólásszabadságot, a vallásszabadságot, a sajtószabadságot, a törvény előtti egyenlőséget, a választójogot, a politikai hatalomgyakorláshoz való jogot és a jóléti állam megjelenésével a gazdasági és szociális jogokat. A szabadságon belül szokás beszélni pozitív szabadságról és negatív szabadságról. A két szabadságjogot a tudatos külső korlátozás alapján különböztetik meg. A pozitív szabadság a szabadság valamire, például szavazásra; negatív szabadság a szabadság valamitől, például kényszertől. A pozitív szabadság a tudatos külső korlátozás alatti szabadság, amely megszabja, mit tehet és mit nem tehet az egyén; a negatív szabadság a tudatos külső korlátozástól való mentesség. A kapitalizmus biztosította szabadság nem a negatív szabadságról, főleg nem a termelők szabadságáról szól. A kapitalizmus a pozitív szabadságot biztosítja, de ez a szabadság közelről sem nevezhető ideálisnak. Tracinski csúsztat, mikor a szabadversenyes kapitalizmust és az állam által szabályozott kapitalizmust összehasonlítja, mivel a köztes állapotról, a harmadik útról nem beszél. A pozitív szabadságot és a negatív szabadságot a klasszikus liberalizmus megpróbálja ötvözni, kevés sikerrel.

Tracinski az etikus kapitalizmust írja le, ami valóban így is működne, ha az üzletemberek figyelembe vennék az erkölcsöt. Viszont ha erkölcsösen viselkednének az emberek, akkor nem csupán etikus kapitalizmusról, hanem kommunizmusról is beszélhetnénk. De nem beszélhetünk egyikről sem, mivel azt nézi a többség, hol tud az embertársai kárára érvényesülni. Mindegy, milyen az aktuális rendszer, csupán az változik, ki van felül és ki van alul. A valódi probléma a birtoklás és az elidegenedés. A kapitalizmus a birtoklás tudatosságára épül, ami az embert fokozatosan kiszakítja a tudatos létezésből, a létezés tudatállapotából. Az elidegenedés folyamata az, hogy az ember fokozatosan elszakad gyökerétől, a Létezéssel való kapcsolatától.

A kapitalisták válasza az elidegenedésre az, hogy az ember alapvetően rossz, alapvetően a saját hasznát lesi. Az emberi természet bűnös, így tenni ellene nem lehet semmit. A kapitalisták szerint a problémát úgy lehet megoldani, hogy azt a vállalkozót, aki becsapja a munkásait, a törvény erejével megbüntetik. Az ő szemszögükből a kapitalizmus az egyéni teljesítőképességre és az egyéni boldogulás keresésére összpontosít, nem pedig a kizsákmányolásra. A kapitalizmus alapjának a természetes keretek között zajló önzést tartják, ami az ő szemszögükből elfogadható. A kapitalizmus problémáit a tökéletesítésekkel, a reformokkal lehet megoldani. Viszont azt a kapitalisták is elismerik, miszerint a reformok és a törvényes fellépés nem elegendő, hogy a túlkapásokat, a csalásokat és a korrupciót megállítsák. A megoldás szerintük a társadalom tökéletesítése, az erkölcsös kapitalizmus kialakítása, amihez a kereszténységet szükséges segítségül hívni. S itt ismét előjön a kapitalizmus és a kereszténység kapcsolatának gondolata…

A kapitalizmus bírálói természetesen nem fogadják el azt a tételt, hogy az ember alapvetően rossz, alapvetőn a saját hasznát lesi. Ellenkezőleg, ők azt gondolják, hogy az emberek többsége jelenleg még nem viselkedik etikusan. Kényszerrel, erőszakkal, a törvény erejével nem lehet rákényszeríteni a többséget az etikus viselkedésre. Hamis az érvelés, miszerint az ember alapvetően önző, és ezért kizárólag a kapitalizmus a teljesen megfelelő társadalmi berendezkedés. A kulturális antropológia számtalan bizonyítékkal cáfolja, hogy az embernek alapvetően romlott és megváltoztathatatlan a természete. A radikálisabb kritikusok tovább mennek, és azt mondják, az elidegenítés, a birtoklásvágy és a versenyszellem bomlasztja a közösségi tudatot – ez a kritika nem feltétlenül igaz.

A versenyszellem nem egyenlő a gyűlölettel, az önzéssel és az irigységgel, de nehezíti az etikai koordinációt. A vállalkozás során az emberek rákényszerülnek, hogy saját magukkal foglalkozzanak, mert ha nem ezt teszik, hátrányba kerülnek a versenyben, és a megszerzett pozíciójukat elveszítik. A probléma a kapitalizmus jelenlegi struktúrájából következik, ami ezért tagadhatatlanul rossz és ártalmas. A birtoklásvágy úgyszintén nem bomlasztja a közösségi tudatot. De attól, hogy a versenyszellem és a birtoklásvágy egészséges dolognak számít, nem az következik, hogy az a szemlélet, ami a társadalmat versenypályának, az egyéneket mókuskerékben futó rágcsálóknak nézi, nemes és üdvözítő.

Megfigyelhető, hogy a kapitalizmust általában üzletemberek, milliárdosok, egyetemisták, újságírók, celebek, püspökök dicsőítik, s sohasem az áruházakban, a gyárakban, az üzemekben, az autómosókban és a mezőgazdaságban gürcölő munkásemberek. Nem véletlen. A tőkés rendszert azok szeretik, akiknek hasznot húz: a közép- és felsőosztály tagjai. A felsőosztály a kapitalizmust izgalmas versenynek, vidám játszmának tekinti. A társadalom többségének viszont mindez nem „vetélkedés”, nem „győzzön a jobb”, hanem küzdelem, hogy életben maradjanak, hogy el tudják tartani a családjukat, hogy elejét vegyék a lecsúszásnak. A felsőosztállyal ellentétben nem drága ruhákért, ékszerekért, vadonatúj autóért, hatalmas telekért vagy ötcsillagos szállodáért zajlik a küzdelem, hanem megélhetést biztosító állásokért. A kisemberek egymást tapossák, hogy olyan állásokat szerezzenek, aminek a munkafeltételei kemények, a munkakörnyezete embertelen, a bérezése alacsony. Miközben azért küzd, hogy egy gyárban, egy üzemben, vagy egy TESCO-ban dolgozzon, rákényszerül arra, hogy keresztbetegyen a „konkurenciának”, a többi munkanélkülinek, akik ugyancsak egy szánalmas állás után kajtatnak. Embertelen körülmények közt „végzi a kötelességét”, hogy magát és a családját fenn tudja tartani. A kereszténységről, a szabadságról és az etikáról papoló értelmiségiek pedig rendeltetésszerűen igazolják Marx azon nézetét, miszerint az emberek nagy részének gondolkodását erősen befolyásolja az osztálytudata. A felsőosztály képtelen megérteni, hogy az emberek többségének mit is jelent a „verseny” – de valószínűleg nem is szeretné megérteni. Az ő szemüvegükön keresztül az, ha két munkanélküli „verseng” a település egyetlen munkahelyéért, a dolgok természetes rendje. Ők csak azt látják, hogy az egyikük „győztesen kerül ki a versenyből”, azt pedig fel sem fogják, mi lesz azzal, aki „veszít”. Úgy gondolják, benne van a pakliban, és úgy igazságos, hogy a rosszabb képességű lesüllyed. Ezzel a szemlélettel az egyik legfőbb baj az, hogy nem mindegy, meddig süllyed le valaki a társadalomban. Amíg meg nem döglik? És mi az, hogy „benne van a pakliban”? Ezt lehet egészséges létszemléletnek nevezni?

Közkedvelt kapitalista érv, hogy az emberi természet alapjaiban önző. A rendszeresen emlegetett közhely arról a problémáról igyekszik elterelni a figyelmet, hogy valójában a jelenlegi struktúra hozza ki az önzést az emberek többségéből. A 18. és a 19. században kezdtek el elmélkedni arról, milyen is valójában az emberi természet. Tudósok tucatjai több sebből vérző elméleteket gyártottak, amit alkalmazni kezdtek minden egyes korra és minden egyes társadalomra. A kapitalizmus ideológiai aládúcolására tökéletesen megfelelt az emberi természettel kapcsolatos elmélet. Az áltudományos gondolatmenetet Karl Marx és Polányi Károly erősen támadta. Az önzés bizonyos kereteken belül elfogadható, de nem mindegy, milyen ez a bizonyos keret. A kapitalistáknál ez a jogi keret: ha a társadalom tagjai betartják az összes szabályt, akkor a soha nem bizonyított, 18. századi, protestáns eredetű, morálfilozófiai elméletben megfogalmazott, metafizikai Láthatatlan Kéz mindent rendben tart. A tervezetek, amik az emberi természet megváltoztatását tűzték ki célul, megbuktak. A probléma nagyon egyszerű: nincsenek információink arról, milyen is az emberi természet. Az „emberi természet” nagyobbrészt üres fogalom; az adott definícióját mindig a társadalom és a történelem határozta meg. Mondani sem kell, a definíció állandóan változik, a fogalom mindig mást jelent. Felesleges arról elmélkedni, milyennek is kell lennie az emberi természetnek. A társadalmat kell megváltoztatni, nem az embert.

Az emberi természetet nem lehetséges és nem szükséges megváltoztatni. Mindezt az előbb említett információhiány miatt nem is érdemes. A történelem során sok ember feláldozta magát a közösségéért, és sok olyan közösség alakult, amelyik nem ismerte az önzést és az irigységet. Az afrikai törzsek is jól bizonyítják, hogy a gyengébbek kizsákmányolása nincsen a génjeinkbe kódolva, hacsak a fajelmélet híveihez és az imperializmus ideológusaihoz hasonlóan nem gondoljuk őket „selejtek”-nek. A kivétel megdönti a szabályt, bár egyesek szerint inkább erősíti. A természet helyett a gondolkodást és a viselkedést szükséges megváltoztatni.

Amit Tracinski és a közgazdászok „verseny”-nek neveznek, az annak a normának az elfogadtatása, amikor az embertársaival szemben előnyös pozíciót élvező egyén kihasználja a lehetőséget, hogy a tulajdon előnyét tovább növelje. A kizsákmányolás során az erősebb kihasználja mások gyengeségét. Az előny lehet sokféle, a kizsákmányolás számtalan formában megnyilvánulhat. A kommunikációs tranzakciókat kegyetlen farkastörvények uralják. A neoliberálisok és a neokonzervatívok ezt a kegyetlenséget szentesítik, de szerencsére létezik „ellenpólus”, azaz olyan emberek csoportjai, akik az életvitelükkel a testvériség és szolidaritás elvét hirdetik, humanista példát mutatnak, és pozitívan befolyásolják a környezetüket. A humanista példákon keresztül terjed az etikus viselkedés és a magas tudatosság.

A kereszténység és a kapitalizmus kapcsolatát sok bibliai idézettel meg lehet cáfolni. Mint például:

„Mt. 19,24 Ismét mondom pedig néktek: Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.”

„Mt. 22,17 Mondd meg azért nékünk, mit gondolsz: Szabad-é a császárnak adót fizetnünk, vagy nem?
Mt. 22,21 Mondának néki: A császáré. Akkor monda nékik: Adjátok meg azért a mi a császáré a császárnak; és a mi az Istené, az Istennek.”

„Szeresd felebarátod, mint tenmagadat!”

Az utóbbi idézetben benne foglaltatik, hogy osszuk meg embertársainkkal az utolsó falatot is. Tracinski azt írja híres cikkében, hogy „a kapitalizmus az egyetlen morális társadalmi rendszer, mert ez az egyetlen olyan rendszer, amely tiszteletben tartja a termelők szabad gondolkodását”. A munkások a termelők, a tőkések a termeltetők. Tracinski valószínűleg a tőkések szabadságát tekinti az emberek szabadságának, a munkások meg egyfajta „izé” címszó alatt szerepelnek a szótárában. Jézus tanításai nem az állam működésére vonatkoznak, hanem az embereknek szólnak, miként élhetnek egymással békében. Abszurd gondolat, hogy Jézus olyan világot szeretett volna, mint ez a mostani. A tanításai a kapitalista dogmákkal azért nem állnak semmiféle rokonságban, mivel a birtoklás megszüntetését, a szolidaritást és a toleranciát hirdette. A jézusi szolidaritás egy individualista eszméket valló embernek valódi öngyilkos örültségnek tűnhet. Jézusi alapokon társadalmat és államot nem lehet szervezni. Erőszakkal nem lehet rávenni az embereket a szolidaritásra, bár az anarcho-kommunista és nyilas szekták megpróbálták a történelem során (és most is szívesen megpróbálnák) – igaz, nekik semmi közük a jézusi eszmékhez. Jézus elhatárolódott azoktól a politikai akcióktól, amelyek célul tűzték ki a társadalmi változás kikényszerítését, a kizsákmányolás megszüntetését és a római elnyomás elleni harcot. Jézustól távol állt a zsidó nacionalizmus, és nem mondta híveinek, hogy alapítsanak államot. A javaslata egyszerűen arról szólt, hogy forduljanak el a világtól, hagyjanak fel a helytelen életvitellel és alapítsanak kis közösségeket. A történelmi tragédia az, hogy számtalanszor kiforgatták és eltorzították a jézusi eszméket a hatalom- és a vagyonszerzés érdekében. A jézusi eszmék egyik kiforgatásának tekinthető a „keresztény kapitalizmus”. Az Evangélium szerint a világ nem igazságos hely. A Bibliában szó sincs róla, hogy a „megfontolt önérdek” az Úrnak tetsző érték, s hogy a földi világban a jó emberek sikeresek és gazdagok, a rossz emberek pedig sikertelenek és szegények. Az Evangélium teljesen a kapitalista interpretációval szemben foglal állást, mint például a „teve és a tű foka” példázattal. Bizonyos protestáns körök, egyes kálvinista hagyományok elterjesztették azt a későbbiek során népszerűvé vált vélekedést, hogy az evilági boldogulás az üdvözülés és a kiválasztottság jele. Max Weber által azt is tudjuk, hogy ezek az irányzatok jelentős szerepet töltöttek be a kapitalizmus kialakulásában. A „keresztény kapitalizmus” a neokonzervatív eszmékkel együtt a protestáns USA-ból érkezett kicsiny hazánkba.

Ha a történelmi tényeket nézzük, megállapíthatjuk, hogy Jézusnak semmi keresnivalója egy vegytiszta kapitalizmusban. A Jézus által hirdetett testvériség összeegyeztethetetlen a gyengékre tekintettel nem lévő, farkastörvényeket érvényesítő „versennyel”. A protestáns etika, amit a katolikus egyház keményen elítél, két dolognak tekinthető csupán: a kereszténység félreértelmezésének és a tőkés gazdasági rendszer megideologizálásának. Az egész lényege a birtoklásban gyökerezett létmód, ami hosszú időkön át változatlan maradt. Pál apostol leveleiben már megtalálható az engedelmesség, a fennálló rendnek való behódolás elvárásai. A kapitalisták természetesen szelektálnak a Bibliából; azt válogatják ki, ami megfelel az életszemléletüknek, ami kompatibilis a kapitalizmussal, ami belefér a világképükbe. A szelektált „Biblia” segítségével már könnyedén igazolhatják a kapitalista nézeteket.

Még egy valamiről szót kell ejteni, ez pedig az „ókori görög kapitalizmus” vagy „ókori hellén kapitalizmus” – mert a neokonzervatív-neoliberális gondolkodásban ilyen is létezik. Kezdjük azzal, hogy „ókori hellén kapitalizmus” nem létezett. Kapitalista termelési módról akkor beszélünk, ha az árutermelő gazdaságot koordinálja az önszabályozó piac, ahol szabadon kereskednek az árukkal és a termelési tényezőkkel. Az antik Görögországban nem volt önszabályozó piac, nem tudtak szabadon kereskedni a földdel, megszabták a termékek árát, és a munkaerő nem volt szabad. Periklész jogi egyenlőséget teremtett, és majdnem mindenkinek a gazdasági életben való jogot biztosított. A görögök gyarmatosításáig a szabad rétegek adták a munkaerőt. A munkaerő szabadsága azt jelenti, hogy a dolgozó nem rabszolga, és a munkát, mint termelési tényezőt értékesítik az önszabályozó piacon. Az ókorban a munkaerő nem volt szabad, mivel az árakat és a béreket szabályozták a hagyományok és a törvények. Az árak szabályozása kizárja, hogy piaci elveken alapuljon a gazdaság működésének koordinációja. Az ókorban a gazdaságok általában önellátóak voltak, és kevés erősen szabályozott piac működött. Az antik irodalomban lehet olvasni, hogy az ókori Athén bizonyos „kapitalista” tulajdonságokat kötött egy szűk kereskedő- és vállalkozóréteghez. Az akkori közerkölcs lenézte és megvetette a bizonyos „kapitalista” tulajdonságokat. A termelés és a haszonszerzés még elfogadható volt a görög társadalomban, viszont a tőkefelhalmozást nem nézték jó szemmel. A tőkefelhalmozásnak nem kedvező társadalom nem tekinthető a kapitalizmus melegágyának. Az antik kultúrában megtalálható a verseny, a bizonyításvágy, a birtoklásvágy. A verseny jelentős aspektus volt az életükben, ezt bizonyítják az olimpiai versenyek és a hősök kultusza. Mindezek a jelenségek több kultúrában tetten érhetőek, de nem eredményeznek kapitalizmust, mivel annak további feltételei vannak. A kapitalizmus legfeljebb 150-300 éves múlttal rendelkezik.

Az ókori gazdaságok elenyészően kis részére lehet azt mondani, hogy kapitalista módon szerveződött. A görögöknél az önellátó oikosz volt az alapegység, aminek következtében a kereskedelem a javak szűk körére terjedt ki. Talán ki lehet valamennyi „kapitalizmust” mutatni az ókorban, ha azt vizsgáljuk, hogy fennállt-e a lehetősége annak, miszerint bizonyos társadalmi rétegek termeltek és forgalmaztak termékeket kapitalista körülmények között. A kérdés innentől kezdve az, hogy fel lehet-e használni az „ókori hellén kapitalizmus” létezését annak igazolására, hogy a kapitalizmus az ember természetéhez igazodó rendszer. Ha létezett is kapitalizmus az ókori Görögországban, akkor azt semmiképpen sem nézték jó szemmel. Jelenleg egy egész gazdaságot átfogó jelenségcsoport, ami „általánosan” elfogadott, és normaként van az emberiség elé állítva. Mondhatni: „a kapitalizmus a létező gazdasági rendszerek legjobbika!” Adam Smith szerint a szerzés által való kitűnés erény. Az antik irodalomban hitványság. Az ógörög időkben létezett segélyezés Athénban, de ettől még nem beszélünk „athéni szocializmus”-ról. Sőt, az a legokosabb, ha egyáltalán nem foglalkozzunk az „ógörög szocializmus” és az „ógörög kapitalizmus” témájával, mivel történész körökben szépen le lehet égni az ilyesmivel.

Az eddigiek alapján le lehet vonni a következtetést, hogy sem a kereszténységgel, sem az ókori görögökkel kapcsolatos utalások nem elég megalapozottak. Sőt, a neokonzervatív tábortól várható, hogy még több történelmi baromságot bevetnek a kapitalizmus elfogadtatása és népszerűsítése érdekében. Marx kimutatta, hogy a kapitalizmus modern fejlemény, mely a 17-18. században fejlődött ki Angliában és Flandriában. A „mindig kapitalizmus” neoliberális rögeszme, ami a kapitalizmus legitimitása érdekében elfedi azt a valós tényt, hogy a kapitalizmus csupán egy rendszer a többi rendszer között, és helyette azt mondja, hogy ez a „dolgok természetes rendje”. A másik agyrém a „szociális piacgazdaság”, mivel ellentmondásos, azaz egy gazdaság nem lehet egyszerre piacpárti és szociális. A neoliberálisok és a neokonzervatívok a Kádár-korszakot „kommunizmus”-nak tekintik, ami tényleg ezt a címkét viselte, de a történelmileg helytálló kifejezés az államkapitalizmus. Az állam és a tőkés azonos tulajdonformában birtokolta a termelőeszközöket; a kádári állam és a tőkés állam felépítése azonos volt; az államkapitalizmusban és a kapitalista társadalmakban a munkaszervezetek felépítése azonos volt. Hosszadalmas lenne felsorolni és kielemezni az összes ferdítést és tényhamísítást; én itt le is teszem a tollat. A lényeg, hogy a kapitalizmus erkölcse üres és tartalmatlan. A kizsákmányolásnak nincs etikája.

Felhasznált irodalom:
MIKE Károly: Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg! Az Acton Intézet és a Journal of Markets and Morality. – In.: Kommentár, Budapest, 2005\5.
LISZTOVSZKI Tünde: Mit keres az Egyház a plázában? – Riport Erdős Péterrel
– In.:http://www.magyarkurir.hu/?m_id=1&m_op=view&id=18133&rovat=1&fokat=26&kat=86
W. TRACINSKI, Robert: A kapitalizmus erkölcsi alapjai
– In.: http://www.hirszerzo.hu/cikk.a_kapitalizmus_erkolcsi_alapjai.25654.html
VADNYÚL: Új nemzeti szocializmus
– In.: http://konzervatorium.blog.hu/2009/10/01/uj_nemzeti_szocializmus
WEBER, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Gondolat Kiadó, Budapest, 1982., 619. o.