indy.media.hu független média központ

„ha a felelőtlen, kapzsi és aljas bankok nem adtak volna hitelt a csőbe húzott szerencsétleneknek, akkor azt az árutömeget, amit hitelbe akartak értékesíteni ki vette volna meg? Ha senki, mi lett volna azoknak a munkásoknak a sorsa, akik ezt az árutömeget megtermelték? Ha ők nem jutottak volna munkához (pontosabban jövedelemhez - mert a fene akar bérrabszolgaként robotolni) akkor az általuk, elmaradó munkabérükből meg nem vásárolt árutömeget ki vásárolta volna meg stb. stb. stb. Azaz mi a válság valódi oka?”

A válság egyik oka, hogy a „csőbe húzott szerncsétlenek” nem kapták meg munkájuk ellenértékét, annak egy részét a termelő tőke, más részét a pénztőke teszi el. Ezért van szükségük a média által keltett felesleges fogyasztásuk fedezesére, eladósításukra, a hitelre.

Ha a munkások nem alakalmazottak, hanem tulajdonostársak, akkor közösségi tulajdon esetén nagyobb hatékonyság érhető el, megszűnhet a munkavállalók jelenlegi kiszolgáltatottsága.

Egy erkölcsös, izmusok nélküli társadalomban, alapvetően közösségi tulajdonban lévő termelőeszközökkel, és közösségi tulajdonban lévő bankokkal lehetne elkerülni a jelenlegi gazdsági és társadalmi problémákat.

1) Nem azt bizonygatom, hogy „nincs szükség a bankóprésre, mivel készpénzmentes hitelakciókról van szó”. Azt írtam/bizonyítottam, hogy a bankóprést nem a hiteleket nyújtó kereskedelmi bankok működtetik „felelőtlen” hiteleik finanszírozására.

2) Hogy arról nem szól a cikk, amit Te - minden alap nélkül - nekem tulajdonítottál, az lehetséges. Hogy arról szól, amit én cáfoltam, az egészen biztos:

„A banki törvény ugyanis lehetővé teszi, hogy a bankok mindössze 2% biztonsággal dolgozzanak. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogyha egy magánszemély letétbe helyez mondjuk 2.000.000, azaz kétmillió forintot, akkor a bank máris 98.000.000, azaz kilencvennyolcmillió forintot adhat kölcsön vállalkozóknak, befektetőknek. Nagyszerű. Adhat. De honnan származik ez az összeg, ez a bizonyos 98.000.000 forint? Nos, hát a nyomdából. Fedezet nélküli, színes nyomtatott papírdarabokról van szó, melyek valós értékükben talán annyit sem érnek, mint egy olcsó napilap.”

Én pontosan ezt a szakszerűtlen baromságot cáfoltam - Te viszont nem cáfoltad az én cáfolatomat.

3) Azt mennydörgöd nekem a tudatlannak:

„Hanem arról [szól a cikk], hogy a bank semmit nem adott a hitelhez, csupán közvetítő a hitelezők között, amely hitelezők a saját vagyonukkal is garantálják, hogy előteremtik, amire ígéretet tettek a hitelért cserébe. Még a hitelbe adott pénz sem a banké, hiszen a ami pénze a banknak van, azt is letétbe helyezte.”

Az utolsó mondatodról világosan megmutattam, hogy téves - duplán, mert a hülyeséget író cikk nem azt a hülyeséget írja, amit Te. Ugyanis a cikk szerint a bank nem a saját pénzét, hanem a betétesek pénzét rakja a jegybank számláján letétbe.

Ezzel szemben a pénzmultiplikátor csak végső eredményként jeleníti meg a jegybanki számlán az indító betétet, a kereskedelmi bankok - ez világosan és egyértelműen benne van az MNB hivatalos definíciójában - minden náluk elhelyezett betét tartalékráta szerinti hányadát helyezik el a jegybanki számlán, a többit kihitelezik. Azt a bizonyos indító betétet viszont nem egy „szürke mezei” betétes helyezi el a banknál, hanem maga a jegybank. Ő az, akinek egyedül törvényes felhatalmazása van pénzt rajzolni (ettől ő a jegybank) és éppen a pénzmultiplikátor a garancia, hogy ez a rajzolt pénz végül is de facto nem kerül a forgalomba, hanem szépen leülepszik a jegybank tartalékszámláján. Hamispénz az államkötvények ellenében kerülhet a forgalomba, de hogy az állam pénzt hamisít, azt sem én, sem más nem cáfolta. A cikk a kereskedelmi bankokat vádolja meg pénzhamisítással, és én kizárólag ezt a vádat cáfoltam.

Az általam idézett első mondatod miatt viszont fogadd őszinte elismerésemet - sikerült felfedeznek a spanyolviaszkot, és feltalálnod a melegvizet!

Hát persze, hogy „a bank semmit nem adott a hitelhez, csupán közvetítő a hitelezők között” - hiszen ezért jött létre.

A bank, mint a pénzzel kereskedő tőke specifikusan ugyanazt csinálja a pénzzel, amit általában a kereskedelem csinál az áruval. Tudniillik egyfelől koncentrálja, összegyűjti, másfelől szétteríti. Eközben - a klasszikus kapitalizmus viszonyai között - csökkenti a tiszta forgalmi költségeket. Ezt a szolgáltatását jutalmazza a tőkés társadalom közmegegyezése azzal, hogy átengedi neki az értéktöbblet egy részét. Amely értéktöbbletet a termelő tőke termelteti meg.

A helyzet a monopolkapitalizmusban jelentősen változik, ennek következménye a Hilferding és Lenin által leírt összefonódás a monopolisztikus termelőtőke és a monopolisztikus banktőke között, illetve ahogyan a monopolista trösztök kiküszöbölik a nagykereskedelmet (miközben a kiskereskedelem óriási áruház-láncokban monopolizálódik), úgy sok esetben ezek az óriáströsztök pénzügyeik intézésére is saját pénzintézeti divíziót hoznak létre (lásd például a GE Capitalt).

Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a válságot nem a kereskedelmi bankok „felelőtlen” hitelezési gyakorlatát finanszírozó jellemzően nem létező pénzhamisító tevékenysége okozta.

4) Amíg nem válaszolsz arra az egyszerű és egyenes kérdésre, hogy azt az árutömeget, amit a lakosság a „felelőtlen” hitelekből vásárolt meg, hogyan tudta volna eladni a termelőtőke e hitelek nélkül, addig a hsz-ed utolsó két dörgedelmes bekezdésével nem tudok mit kezdeni.

Én ugyanis az utolsó előttiben leírtakat nem nem tudom, hanem nem akarom cáfolni, mivel szerintem abban fel van cserélve az okozat (a „felelőtlen” hitelezési gyakorlat) az okkal (a tőkés gazdaság strukturális sajátosságaiból következő relatív túltermeléssel és az abból fakadó válsággal).

Én azt írtam:

„Ám ez a 100 millió nem bankópréssel kinyomtatott szines papírok tömege lesz, hanem áruval fedezett pénz - azzal az áruval, amire a hiteleket költötték.”

A klasszikus kapitalizmus klasszikus bankjai a betétek túlnyomó többségét a háztartásoktól szedték össze (a vállalatok pénztartalékai lényegében a vállalatok tulajdonosai háztartásainak ki nem fizetett nyereségből keletkeztek) és a beruházni kívánó vállalatoknak adtak belőle hitelt. Fogyasztási hitel lényegében nem létezett. A hitelfelvevő vállalat a hitelalapú beruházásának eredményéből, a többlettermelésből fizette vissza a hitelt. Így a hitel visszafizetése pontosan akkor került veszélybe, amikor az új beruházás eredményeképpen termelt termék eladhatatlannak bizonyult. Azt hiszem nyilvánvaló, hogy nem azért bizonyult e termék eladhatatlannak, mert a bank felelőtlenül adott hitelt, hanem a tőkés termelési mód struktúrájából következően.

Ennek lényege, hogy a munkabér két egymásnak ellentmondó funkcióval rendelkezik. egyfelől megtakarítandó termelési költség, másfelől kibővítendő fizetőképes kereslet. Mivel a tőke irányítója a saját munkásai munkabérét érzékeli megtakarítandó költségnek és a tőle idegen munkásosztály munkabérét (mások által) bővítendő fizetőképes keresletnek, azért a túltermelési válságok elkerülhetetlenek. A klasszikus kapitalizmusban e ciklusban a bankok szerepe tisztán technikai jellegű volt.

A keynesi „forradalom” következtében a társadalmi fogyasztói kosárban jelentősen megnőtt a tartós fogyasztási cikkek szerepe. Ezek a háztartások fogyasztási folyamatát a vállalatok beruházási folyamatához tették egyre hasonlatosabbá. Egy zsömlét, vagy egy cipőt egészen másképpen vásárolnak meg, mint egy termelő gépi felszerelést. Egy TV-t, egy lakást, egy gépkocsit viszont roppant hasonlóan - alapos műszaki megfontolásokkal és sok éves használatot betervezve.

A fogyasztói kosár ilyen eltolódása vezetett az 1974 évi válsághoz, amely a munkanélküliség és az infláció egyidejű növekedését hozta magával (szemben a korábbi válságokkal, amelyek árzuhanással jártak együtt), ezt nevezték el stagflációnak, és ez okozta a keynesi „forradalom” bukását, a monetarista „ellenforradalom” győzelmét. A monetarista gazdaságpolitika egyik - igen súlyos - következménye, hogy a tartós fogyasztási cikkek beszerzésének beruházásjellegét erősítve a háztartásokat beemelték a hitelszférába. A túltermelési válságot azzal próbálták meg elkerülni, hogy a költségmegtakarítások miatt kiesett fizetőképes keresletet a háztartásoknak nyújtott hitelekkel akarták kipótolni. Hogy ez a mocsárból magát a saját hajánál fogva kihúzó hazudós báróhoz hasonlít, azt azzal próbálták elfedni, hogy e hitelek zöme jelzáloghitel, tehát „nem fedezetlen” pénzkibocsátás. Csak éppen a jelzálogot arra az árura terhelték rá, amit a hitel nélkül termelője nem is tudott volna eladni.

A katasztrófa természetesen be volt programozva.

A fizetőképes kereslet relatív továbbszűkülése törvényszerűen vezetett a jelzáloghitelek „bedőléséhez”. És nagyon hamar kiderült, hogy a „fedezet” valójában nem létezett - a bankok egyre gyakrabban szembesültek azzal, hogy a lefoglalt ingatlanok, gépkocsik eladhatatlanok. (Ezért álságos kissé a bedőlő hitelek mögött az árverezésre spekuláló „gonosz” bankokat keresgélni.) Vagyis a kitört válság pénzügyi álruhában, de végső soron szabályos áru-túltermelési válság. A különbség mindössze annyi, hogy az első eladhatatlan készletek nem a gyártók készáru-raktáraiban, hanem a bankok árverési csarnokaiban halmozódtak fel. Ez azonban nem lényeges különbség.