indy.media.hu független média központ

Viszonylag könnyen el tudod dönteni, hogy aktuális életfázisodban a
bizalom szabadsága vagy kényszerek félelmei dominálnak, egyszerűen
abból, hogy éppen mennyi időd van, pontosabban: alapélményed szerint
táguló időhorizontban élsz-e vagy szűkülőben. Ez alapvetően szubjektív
és az életeddel, sorsoddal kapcsolatos „bizalmi index” határozza meg.
Akár naponta változhat. Lehet rengeteg teendő közben, hiperaktívan is
úgy érezni, hogy mennyi mindenre jut időm, viszont a semmittevés
egyáltalán nem táguló időhorizont, sokkal inkább azért kelt szorongást,
mert a tudat beszűkül és bénító időzavarba kerülünk. Akinek semmihez
nincs kedve, annak ideje sem lesz semmire.


Pontosan azon lehet lemérni, hogy az állandó időzavarra, meg „rohanó
világra” hivatkozók sokasága mennyire nem csinál semmi érdemlegeset,
semmi kiteljesítőt vagy kreatívat, hogy „nincs idejük semmire”. Vagyis
semmi valódira, semmi olyanra, ami értelmet ad és kedvet a létezéshez,
ami egyben az időhorizont megnyílását is jelentené.


Elég egy pillanatra meggondolnunk, hogy minden olyan tevékenység, amiről
egészen biztosan tudjuk, hogy jó, milyen felszabadító élmény számunkra.
Bármi másról megfeledkezünk közben, annyira magával ragad és éppen ez a
megnyíló időhorizont élménye. Amikor van egy új szenvedélyünk, mindent
szívesebben csinálunk, mert arra gondolunk közben, hogy ezzel is
valahogy közelebb juthatunk ahhoz, hogy szenvedélyünknek éljünk. Erre a
legjellemzőbb példa persze a szerelem. Mindig megnyílást hoz és azt az
elhatalmasodó élményt, hogy végre lehet időnk. A romantikusan
örökkévalóságnak hazudott pillanatok nem az idő megszűnését jelentik,
hanem sokkal inkább kinyílását, a monoton semmiből, az akárhogy múló
bármiből egyszerre átjutunk az élet-időbe, mely telik és nem múlik,
létrejön és nem eltűnik, mindenné lesz és nem semmivé. Egyszóval nem az
időből jutunk át valami örökkévalóságba, hanem bizonyos értelemben éppen
fordítva: az öröknek tűnő unalomból vagy közönyből jutunk át az élet-időbe.
Nézzük meg közelebbről, mivel foglalkoznak azok, akik sose érnek rá
semmire, mert „olyan elfoglaltak”. Meetingeken ülnek és próbálnak
koncentrálni vagy jópofiznak, hogy kibírják valahogy, egyébként meg az
irodában ülnek a képernyő előtt és levelezgetnek,
iwiweznek-facebookolnak, telefonálgatnak, smseznek, szkájpolnak,
időpontokat egyeztetnek vagy mondanak épp le, ja és persze meetingről
meetingre járva dugókban időznek, vagy némi lelkifurdalással lógnak a
városban „munkaidőben”, de csinálni közben szinte semmit sem szoktak.
Úgy értem: semmi teremtőt, semmi valódit és kreatívat, mert attól menten
úgy éreznék: végre van idejük valamire (vagyis egyáltalán VAN idejük),
amiről azt szokták mondani és hinni, hogy nincs.

Ha idáig eljutottunk, nézzük meg a miértjét is: milyen munka lehet olyan
tartalmatlan, hogy ilyen üres és félrevezető formaságokban fejeződik ki.
A munkamánia egyfajta kollektív szuggesztiója a nem vállalt, illetve nem
teljességgel élt életükből valami másba menekülőknek. Nem utolsó sorban
a párkapcsolatban vagy szinglilétben elhatalmasodó magány elől
menekülnek így a munkába és a munka révén kialakítható
kváziközösségekbe, illetve kváziidőtöltésekbe. Félreértés ne essék: a
dologtalanság, a léhaság és semmittevés kifejezetten rossz dolog és a
munka érdemlegességének megkérdőjelezésével éppenséggel szó sincs ezek
népszerűsítéséről. Épp ellenkezőleg: azt állítom, hogy pontosan a
fogyasztói társadalomra jellemző munkába menekülés a dologtalanság, a
léhaság és a semmittevés paradigmája. A világfogyasztás mátrixa, melynek
az időfogyasztás is része, ami –logikus módon- oda vezet, hogy elfogy az
időnk. Talán még szokatlan és meglepő erre így gondolni, de az idő is
egyfajta természeti erőforrás, mellyel éppúgy lehetne és kellene
fenntartható módon gazdálkodni a rablógazdálkodás helyett.

Nagyon kifejező szó az „elfoglaltság”. Bár nem szívesen nézünk szembe a
nyelvi ténnyel, hogy aki elfoglalt, azt idegen erők uralják, mintegy
megszállva tartják. Idegen hatások megszállottja az elfoglalt ember.
Ezért az elfoglaltság nem egyfajta tevékenység, hanem pontosan az
aktivitás ellentétére utal – arra, hogy idegen erőknek
kiszolgáltatottan, lényegében passzívan elszenvedünk valamit. Ami a
fogyasztói lét alapképlete, hiszen a fogyasztás mindig passzív.

Egészen biztosan mindenki tudja, vagy legalább érzi, hogy így van. Az
időzavar jelzi, ha más nem. Azt jelzi, hogy nem vagyunk a helyünkön.
Igen, az időélményünk jelzi leginkább, hogy a helyünkön vagyunk-e. A
természeti népek és a hagyományos társadalmak nem is ismerik azt az
élményt, hogy nincs időnk, vagyis pontosabban nincs saját életünk.
Valami mást élünk, nem az életünket. Elfoglaltak vagyunk. Miért nem
ismerik ezt az érzést? Mert a dologtalanságot sem ismerik, ahogy a
szabadidőt és a szórakozást sem. Viszont egész életük tevékeny. A
meditáció is tevékenység, ha nem abban a kétségbeesésben próbálják
végezni, hogy most max másfél órám van (illetve LENNE) jógázni, aztán
rohanok angolra, vezetni, teniszezni, úszni, vagy bármi. Pontosabban nem
aztán rohanok, hanem már most. Jógázás helyett. Minden helyett. Ez pedig
semmi mást nem jelent, mint hogy kényszerpályákon mozgok, félelmek
irányítanak a bizalom helyett és nem a saját életemet élem, hanem valami
mást. És akkor sajna tökmindegy, hogy azért a másért hányan irigyelnek,
hogy hány emberrel sikerül elhitetnem mennyire elfoglalt, sikeres és
igényes vagyok. Mert nem az én életem. Mert az egóm nem én vagyok.

*

A munka és a szórakozás alternatívája, az ezek vonzásában gravitáló
életforma (ha egy pillanatra kicsit is komolyan tudjuk venni a kérdést)
spirituálisan, azaz pontosabban energetikailag a legnegatívabb, a
legdestruktívabb, amit csak elképzelhet az ember. A meditáció, vagy
bármilyen kreatívan kiteljesítő tevékenység sosem munka vagy szórakozás,
mert ezek éppen az ellenkezőjét jelentik, az életfókusz és a
sorskoncentráció elvesztését, illetve menekülést ezek tudatától, vagy
görcsös törekvést megszerzésükre, megragadásukra. Másszóval: hiányukat.
Ha tartósan és strukturálisan tönkre akarunk tenni embereket és
közösségeket spirituálisan avagy energetikailag, akkor legcélravezetőbb,
ha belekényszerítjük őket a munka-szórakozás alternatívába. Ez esetben
ugyanis se a munkában, se a szórakozott szabadidőben nem tudnak majd
koncentrálni életükre mint sorsra és minél inkább belehajszolják
magukat, annál képtelenebbek lesznek rá. Viszont ideális fogyasztókká
alakulnak: egyre telhetetlenebbé, irány és erény híján egyre
tehetetlenebbé és magányossá válnak. Neurotizálódnak. A drogfüggők
ilyenkor szoktak arra hivatkozni, hogy dehát ők mekkorákat „utaznak”,
milyen különleges élményekre tesznek szert és ezek jelentős része
kifejezetten közösségi volna, merugye körbeadják a jointot,
fórumoznak-fészbúkolnak arról, hogy milyen volt a koncert, stb. Ugyanígy
lehetne sorolni a munka-szórakozás fogyasztói életforma
függésrendszerének „pozitívként” promotált vonatkozásait, de minek. Hogy
igazoljuk az alapjaiban igazolhatatlant?

A fogyasztói függések globális rendszeréből kilépni bizonyos értelemben
végtelenül egyszerű: csak el kell kezdeni valódi dolgokat csinálni.
Úgyszólván bármit, csak tényleg csináljuk. Ne azért, mert akkor majd
elhiszik (és mi magunk is elhisszük), hogy milyen fontosak, jófejek vagy
bármik vagyunk, hanem önmagáért. Ne demóként csináljuk mint valami
projektet, hanem tényleg. Ahogyan kézműves készít asztalt, bort, verset,
szobrot, házat vagy hajót. Világot. Az otthon is lehet ilyen konkrét,
valódi dolog, ha tényleg csinálják és nem csak szeretnék, meg tervezik,
meg próbaházasság, satöbbi.

Ökológiai szempontból, ami a nyugati típusú fogyasztói társadalmakban
elismert és busásan megfizetett munkának számít, az lényegében
kifejezetten káros. A bolygófogyasztást szolgálja. Ezért fizetnek olyan
sokat a multik. Mindannyian sokat fizetünk ténykedésükért. Nézzük meg
közelebbről egy tetszőlegesen kiválasztott ipari termeléssel,
kereskedelemmel vagy szolgáltatással foglalkozó cég tevékenységét. Mit
is csinálnak a benne dolgozók? Átrendezik a természet rendjét, vagyis
lényegében ellene dolgoznak. Kitermelnek ezt-azt, hogy átalakítsák és
ezáltal jelentős szemetet gyártsanak, illetve átszervezik-átrendezik,
innen-oda viszik a meglevő dolgokat, növényeket, állatokat és embereket.
A programszervezés is egyfajta logisztika: a bolygó átrendezése a
természeti rend megbontásával, helyette mesterséges rendet „teremtve”.
Hogy hol itt a probléma? Minél erőszakosabban akarjuk átrendezni a
bolygót, annál inkább utunkba kerül a többi átrendezéssel foglalkozó
ember és tevékenység, egyre nagyobb logisztikai és közlekedési
problémákat, káoszt okozva. Ezt hívják többek között nagyvárosnak. A
megoldást jellemző módon egy még nagyobb átrendezésben keressük, újabb
és fenntarthatóbbnak álmodott (öko-bio) átrendezési programok
kezdeményezésében, ami persze csak fokozza a logisztikai problémát. Ha
ezt a lázas világátrendezést nevezzük munkának, akkor a valóban
fenntartható megoldást az jelentené, ha máról holnapra minden ilyennel
leállunk. Saját hagyományunk konkrét történelmi példájánál maradva: a
zsidóság ezt hívja a teremtés ünnepének, amiről szombaton emlékezik meg,
illetve ezt tekintik messiási békének, melyet az egész világ üdvössége
eljöveteleként várnak, egyfajta egyetemes szombati megnyugvásként. A
természeti népek lényegében ilyen „szombatos” világban élnek, melyben a
természet rendjéhez igazodnak és a lehető legkevésbé sértik meg azt,
illetve minden természeti rendet sértő eseményt szent borzadállyal
figyelnek, engesztelő áldozatot mutatnak be miatta és mindenképpen
tisztában vannak drámaiságával. Amit a nyugati típusú bolygófogyasztói
társadalom a legbanálisabb mindennapi tevékenységnek, busásan
megfizetendő, sőt –horribile dictu- megbecsülendő munkának, illetve
megérdemelt fogyasztásnak (szórakozásnak) tart, az a természeti embert
szent borzadállyal tölti el, mert a világrend megrendítését látja benne.
Még mielőtt valami illuzórikus hősiességgel ruháznánk fel a dolgot és
ezzel igazolnánk, érdemes megjegyezni, hogy a természeti rend megbontása
alapjában mindig pótcselekvés, kétségbeesett próbálkozása a magányos és
otthontalan embereknek, hogy valamivel kitöltsék az élet helyére kerülő
egyre nagyobb hiányt, mely a fogyasztói életforma alapja és a hiány
kitöltését célzó ténykedéssel csak egyre növekvő hiányt szokott
eredményezni. Pedig bárhol és bármikor vissza lehet jutni a természeti
rend elveszettnek mondott édenébe. Csak csinálni kell. Majdnem bármit.
 Tényleg.