Közhelyszótár+: Illúziómentesség, illúziómentes szembenézés

k | péntek, 2007. december 7.

Az uralkodó (magyarországi) közbeszéd egyik kulcsfontosságú, annak mintegy filozófiai talapzatát alkotó, világnézeti eleme (valamint időnként explicite is megjelenő buzzword-je) és a belőle fakadó észlelési-szűrési séma.

Az „illúziómentesség” (IM) kifejezés és a hozzá kapcsolódó intellektuális attitűd mögött alapvetően két vélekedés húzódik meg.

Az első tézis egyfajta antropológiai alapvetésként funkcionál: eszerint „vérzivataros történelmünk” révén egyszer s mindenkorra felismertük és azonosítottuk minden emberi tevékenység (ezen belül különösen a politikai aktivitás) valós mozgatórugóját, ami nem más, mint a tiszta önzés (gazdasági vagy pszichológiai /hiúság, perverziók/).

Ennek a beismerésnek a fényében minden politika valós természete végre világosan áll előttünk: megalomániások, törtetők, beteges hatalomőrültek vicces (ellenzékben: kétségbeejtő), és mindenekelőtt megváltoztathatatlan tülekedése.

Így az IM elemző ugyan támogat egy-egy politikai erőt, ezt azonban „illúziók nélkül” teszi, szemben az esetleges kritizálókkal (ld. ott), akiknek egyrészt (veszélyes) illúzióik vannak, másrészt (hisz „fanatizmusuk” az alaptétel szerint csak ebből származhat) az IM szakértővel ellentétben nyilvánvalóan valami különösen elvakult önzés motiválja őket.

Ezáltal világossá válik, hogy a status quo megváltoztatása nem csak nem kívánatos, hanem egyben lehetetlen is, az egyetlen veszélyt pedig a „természet törvényei” ellen lázadozó demagógok (akik a fentieknek megfelelően egyben az önzés megszállottjai) jelentik.
Az első tézis tehát ellehetetleníti az esetleges kritikai gyakorlatot, ugyanakkor, ekkor még fennáll(hatna) a komolyabb politikai elemzések veszélye, amit szintén ajánlott elkerülni.

Erről a második tézis gondoskodik: itt egyfajta felvizezett relativizmussal van dolgunk, amely szerint „mindenki azt mond, amit akar”, „minden csak nézőpont (kifinomultabbak szerint: interpretáció) kérdése”, „a politikában minden szubjektív” és főleg „minden ember mindig azt gondolja/mondja, ami az érdeke”.

Ez egyfajta menekülési útvonalat és biztonsági szelepet jelent: ha a helyzet esetleg kínossá válik (pl. az IM hivatkozási alapját képező „Nyugaton” is hőzöngők /ld. ott/ jelennek meg) a politikai viták terepét en bloc elhagyhatjuk, és egyben leértékelhetjük a dolog „önkényes” illetve „komolytalan” jellegére való utalással.

Az IM funkciója tehát az, hogy megakadályozza bármilyen alternatív politikai mozgalom vagy kritikus hang megjelenését, így a politikai cselekvés (illetve a politikai diskurzus) zavartalanul kisajátítható és gyakorolható az uralkodó érdekcsoportok által, anélkül, hogy veszélyes elemek zavarnák meg a döntéshozási és értelmezési gépezetet.

Az IM stratégiájának sikere minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy stílusában (látszólag) radikális-leleplező-igazságkereső attitűdökre emlékeztet – miközben eredményeiben tökéletesen állagőrző.

Az IM két tézise rendkívüli népszerűségre tett szert (vö.: „a politika úgyis mindig a lopásról szól”, „komoly ember nem politizál”), így a társadalmi viták szinte kizárólag a szélsőjobboldal (illetve az ún. szakértők) terepét képezhetik, visszamenőlegesen igazolva az „illúziómentes szembenézés” által megállapított komolytalanságot és érdektelenséget.